Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magamról

szerkesztés alatt 

 

Magamról is írok néhány történetet, ha már töletek nem kapok sztorikat.

Nem bírtam a hideget, vagy úgy is mondható szerettem a meleget. Villanykályhát szereztettem be a központi fűtés gyenge működése idejére. Állandó téma volt szobatársammal, Kovács Sanyival a fűtés. Szinte állandóan egy vastag, kötött, hosszú sállal tekertem körbe a derekam, a melóhelyen surranót hordtam (aki nem tudja: gumi- vagy műanyag talpú, fűzős katonai csizma, amellyel a régi, bőrtalpú, vaspatkós csizmához képest hangtalanul lehet suhanni, surranni), mégis fázott a lábam és a derekam. Egyik vitánk alatt toppant a szobába Kecskeméthy Jócó, akiről tudtam, hogy szintén szereti a meleget. Megkérdeztem: -Meleg van itt, Jocó? Egy pillanatig gondolkodott, majd megdöbbenésemre kivágta: -Meleg!   Nem jött ki hang a torkomon, de azért sem kapcsoltam ki a fűtést.

1992. január 17-én (ekkor már egy másik munkahelyen dolgoztam) úgy döntöttem, hogy nem fogok többet fázni. Ettől kezdve télen is rövidújjú ingben jártam, és csak a legnagyobb hidegek esetén vettem fel egy pulóvert. Gerencsér Gyurival találkoztam egyszer a városban, aki kijelentette, nem fogja elmesélni a volt melóhelyemen, hogy télen rövidújjú ingben látott, mert mindenki hazugnak fogja őt tartani.

Másik tulajdonságom a rendkívül fejlett humorérzékem. Olyan vicceken is tudok nevetni, nem is akárhogy, amin más csak a száját húzta el. Ha valamelyik kollégám hallott valahol egy viccet, jött hozzám elmesélni, mert a környezet azon tudott derülni, ahogy a viccen nevetek. (Boldogult anyám szerint gyöngyöző kacajom van, de mások hahotázásnak neveznék) Többször bebizonyosodott, hogy a társaság végigolvasta a Lúdas Matyit és senki nem nevetett. Ezek után odahozták nekem, és az első laptól az utolsóig az összes poénon akkorákat nevettem, hogy a csodájára jártak. Nem mutattam, de észre vettem, hogy a Lúdast szándékosan rendszeresen az asztalon felejtették, hogy megtaláljam, végignevessem, ezen ők is jót mulattak. Szerintem a humorérzékem és a nevetőkém öreg koromra sem kopott semmit. Ehhez képest senki nem hitt nekem, amikor elmeséltem, hogy a fiam olyan poénokon is úgy tud nevetni, hogy majd leesik a székről, amiket én is megnézek a számítógépén és éppen csak elmosolyodok. Pedig ez a valóság.

A nevetésemről jutott eszembe egy, a családunkban közszájon forgó történet. Nem voltam még 8 hónapos, amikor egyszer készültünk valahova vendégségbe. Engem anyám felöltöztetett és felültetett a beágyazott, magas, puha,  leterített ágy tetejére, amely besüppedve megtámasztott, hogy nézelődjek, amíg elkészül. Ahogy ott üldögéltem, valami miatt elkacagtam magam, de úgy, hogy az ágyon hanyatt dőltem. Ezt meglátta a három, akkor tinédzser (ez a szó akkor még nem létezett) korú nagybátyám, és valamivel újra megkacagtattak, megint hanyatt dőltem. Ez annyira tetszett nekik, hogy mindennapi szórakozásukká vált a Béla kacagtatása hanyattdőlésig, egymás után sokszor. akár fél órán keresztül is, illetve amíg anyám meg nem unta és véget vetett a szórakoztatásomnak. Hogy mivel nevettettek folyamatosan? Erre hasonló két példát is tudok, de már a fiam életéből. Feleségemmel beszélgettünk, új helyre tegyük a puffot. Erre a szobában játszó másfél éves Miklós fiam felkacagott. Rövid találgatás után kiderült, hogy maga a puff szó tetszett neki, de nagyon. Napokkal később is többször kipróbáltuk, elég volt annyit mondani puff, és már dőlt a kacagástól. Vagy egy másik eset. Este elalvás előtt (túl voltunk a mesén is) a kis rácsos ágyában fekve játszogatott, én meg úgy felügyeltem az elalvására, hogy leültem a földre, a hátam a rácsnak támasztottam és egy térkép atlaszt nézegettem. Egyszer csak mögöttem Miklós felkacagott. Itt is hamarosan kiderítettük, hogy felkelt és a vállam felett nézte, amint lapozom az atlaszt, és vagy a színes térképek, vagy a lapozás szele, de nagyon tetszett neki. Ezt is napokkal később kipróbáltuk, működött, amikor lapoztam az atlaszt, kacagott. Valószínűleg mindkettőnknél működött volna az a régi mondóka: ha az ujjam mutatnám, azon is tudnál nevetni, pláne, ha időnként begörbítem.

Színtévesztő vagyok. Ez érdekes örökletes betegség, mert a nők örökítik, vagyis női ágon öröklődik, de a nők nagyon kis része kapja meg. A férfiak 10 %-a színtévesztő valamilyen fokig, a nők 0,1 %-a. Én a pirosat a barnával és a világos zöldet a szürkével tévesztem. Ha jó a megvilágítás akkor jobban látom a színeket, és a tiszta alapszíneket nem tévesztem el, csak a "keverék" színeket. A japán ábrákat mindig eltévesztem, de amikor az orvos elővett hímző fonalakat, akkor minden színt felismertem. A munkahelyemen nem került szóba a színtévesztésem, amíg egyszer rámbizták, hogy Rajnai Gabival "csengessünk" ki egy kábelt. Ehhez azt kell tudni, hogy a telefon kábelekben két színnel jelölik az érpárokat. Van egy vezető szín, és annak minden más színnel a színsorból megtalálható a párja. A kicsengetés azt jelenti, hogy a kábel két végén a színsor szerint sorba rálépkednek az erekre, ezt a színt a másik végén is meg kell találni. Rálépve csengetés hallatszik egy kis készülékből, ezzel lehet az ereket párosítani. Nem szóltam a színtévesztésemről, gondoltam majd csak megtalálom melyik érre kell rálépni, mert a kábel mindkét vége már be volt forrasztva a forrcsucsokra, és csak ellenőrizni kellett, jó helyen van-e. Nagyban csengetünk, amikor a többiek észrevették, hogy nagyon nehezen és sokadik próbálkozásra találkozunk. Vagyis nem ütemesen, kb. másodpercenként hangzik fel a csengő hang, hanem sok szünettel. Ekkor megkérdezték tőlünk színtévesztők vagyunk-e és kiderült mindketten azok vagyunk. Sok évig emlegették, amikor a Béla meg a Gábor kábelt csengetett. A helyes színlátóknak ez nagyon tetszett.

Következő érdekes tulajdonságom: különlegesen tüsszentek. Első különlegesség, hogy befogom az orromat. Sokan mondták már, hogy veszélyes így tüsszenteni, de nem tudok leszokni róla. Azonban a tüsszentésem fő attrakciója, hogy dobbantok közben a lábammal. Ha állva tüsszentek, akkor a jobb lábammal dobbantok egyet. Még ezen is túlteszek, ha ülve tüsszentek, mert akkor mindkét lábammal sebesen dobbantok négyet - ötöt,  ami dobpergésszerű hanghatást kelt. Munkatársaimnak annyira tetszett a mutatványom, hogy amikor látták tüsszenteni készülök, volt olyan eset öten is elkezdtek dobogni a lábukkal, utánozva engem. Persze nekik nem sikerült tökéletesre a produkció, utánozhatatlan vagyok.

Amikor megszületett a fiam, a fürdetéshez vettem többféle fürdővíz-hőmérőt. Méregetés közben tapasztaltam azt a tulajdonságomat, hogy a kezemet a vízbe dugva meg tudom mondani a víz hőmérsékletét. Attól kezdve nem is használtuk a vízhőmérőket. Később kiderült, hogy a lázmérő is felesleges, mert a kezemet a gyerek homlokára téve meg tudom mondani TIZEDFOKRA a hőmérsékletét. 

Baráti körben volt egy olyan mutatványom, hogy megkértem valakit, vegyen elő egy 20 fillérest, és ejtse az asztalra. A hangja alapján megmondtam, hogy milyen kiadási év olvasható a pénzen. Most bevallom ebben egy trükk volt, ugyanis megfigyeltem abban az időben a 20 filléresek 95%-a 1963-as kiadású volt, 5%-a pedig 1958-as. Ennek arányában nagy valószínűséggel meg tudtam mondani az évszámot. Ha nagyon ritkán mégsem sikerült a mutatványom, az asztallap minőségére fogtam a tévedésem okát.

Másik mutatványom a.munkahelyen az volt, hogy oszcilloszkópon nézve egy szinuszgörbét, megmondtam, hogy tökéletes-e, vagy torz a hullámgörbe. Volt olyan eset, hogy kb. tízen tökéletesnek mondták a szinuszt, csak én mondtam, nem egészen tökéletes. Megmértük, 0,1%-os volt a torzítása. Ez majdnem hibátlan szinuszgörbét jelent, tehát a többiek jogosan mondták tökéletesnek. Ebben a mutatványomban viszont nem volt trükk, csak az, hogy a Puskás technikumban, az egyetemen és a melóhelyen már annyi szinuszt láttam, hogy tényleg tudtam milyen a tökéletes szinusz görbe.

a

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  (A reklámokat az e-oldal üzemelteti. Nekem csak annyi a hasznom, hogy így lehetséges a weboldal ingyenes használata.)

 

 

 

 

a